Márton-napi liba

November 11. - MÁRTON NAPJA 

Márton napja az ősz és a tél határmezsgyéjén áll. Minden nagy változás kezdetén pogány őseink áldozatot mutattak be. A téli áldozati szokások elsősorban Márton napjához kapcsolódtak. A pogány időkben az emberek hízott libákat ajánlottak fel isteneiknek. Talán ebből a szokásból ered a lúd levágása Márton napon.

„Aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik.” –tartotta a mondás. A liba csontjából jósoltak az időjárásra: ha a liba mellcsontja fehér, áttetsző, akkor havas, hosszú lesz a tél, ha viszont barna, homályos a csontlap, akkor rövid, sáros tél várható. A Márton-napi időjárásról az elkövetkező télre is jósoltak:

„Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél lesz. Ha barnán, kemény tél várható.”

„Ha Márton napján esik a hó, akkor hosszú tél lesz.”

„Ha jókedvű Márton, kemény lesz a tél.”

„Ha Mártonkor a lúd jégen áll, karácsonykor sárban botorkál.”

A Márton-napi idő a márciusi időt mutatja meg.

Márton napján szokás volt a pásztorok megajándékozása. A pásztortól mindig tartott az állattartó, mert megronthatta állataikat, befolyásolhatta az állatszaporulatot is! A pásztor járandóságát nemcsak pénzzel és gabonával elégítették ki, hanem még évente ajándékokkal is gyarapították. Az ajándékozás elsősorban Márton napján volt szokásos. Ekkor a pásztor nyírfaággal a kezében a következő jókívánságokkal köszöntött be az állattartó gazdákhoz:

„Elhoztam Szent Márton püspök vesszejit,

Annyi szaporodásuk legyen az állatjoknak,

Amennyi ága- boga van Szent Márton püspök vesszejinek.

Adjon Isten bort, búzát, békességet,

Ha meghalunk, lölkünknek örök üdvösséget.

Dicsértessék a Jézus neve.”

Mi itt se vagyunk! :)

S mit a lúdról tudni kell, azt megtaláljuk a Nagy Lajos Képtelen természetrajzában :) Aszongyahogy:

"A fiatal lúd neve liba, ami annál különösebb, mert a tizenhat esztendős falusi libákat, ha megöregszenek, nem lúdnak, hanem vén tyúknak nevezik. Az eleven liba csupán falun fordul elő, ahol dacára annak, hogy manapság is csapatosan legelész a mezőn, az úgynevezett libapásztor felügyelete alatt, aki maga is liba, s gyakran szerepel az operettekben és a mesékben, mint a királyfi szerelmese.

A ludat már a régi rómaiak is ismerték; ők csinálták azt a szép latin szót, hogy: tónaludátusz, ami tulajdonképpen nem is igaz, mert nem usz át, hanem csak egy kis darabon beusz, aztán visszaúsz; ami a tón átusz, az nem lúd, se nem hal, hanem csónak vagy úszóbajnok. (...)

A vadlúd valamivel kisebb, mint a házilúd, igazi madár és nem álmadár, mert tud röpülni, sőt a "V" betűt is ismeri, mert röpülés közben a vadludak csapatja "V" betűt formál, éppen úgy, mint a darvak, amelyek szintén intelligens állatok. A "V" betű ismeretén kívül a vadlúd intelligenciájára vall az is, hogy őt az emberek nem eszik meg, mert  a megevés ellen sikerrel tud védekezni, egyrészt azáltal, hogy a húsa rossz, másrészt éppen azáltal, hogy oly magasan röpül, hogy a legéhesebb embernek is csupán az étvágya száll föl odáig."

A középkorban a Mártonnal kezdődő karácsony előtti hónap ugyanolyan böjtös időszaknak számított Európa-szerte, mint a farsang és húsvét közötti nagyböjt. Márton napján a libapecsenyére újborral teli poharat ürítetek, és felkészültek a böjtre. Márton napjára általában megforr az újbor, ezért tartja a szólás:  „Az újbornak Szent Márton a bírája.”